Erikával néztük a macskáját, ahogyan a babzsákkanapén ül, flegmán nézve ki a fejéből, tudomást sem véve a környezetéről. Arra jutottunk, hogy bár nem tudhatjuk biztosan, hisz még nem voltunk macskák (ebben az életünkben legalábbis biztosan nem), de valószínűleg nem töri rajta magát, hogy nekünk megfeleljen. Nem érdekli, tetszik-e nekünk a szőre színe, terebélyes konzerven nevelkedett hátsó fele, vagy az arckifejezése...ami flegma...valószínűleg azon sem gondolkodik, hogy hogyan kell macskának lenni. Ő egy macska, e szerit éli az életét. Eljátssza a szerepet, amit leosztott neki az élet, aztán megkecsmeredik, hisz ez is a szerep része. Micsoda pech, gondolhatjuk, egy egész életen át macskaként szolgált 0-24, és semmi jutalom, semmi elismerés. Mi, emberek ezt méltatlannak találjuk.
 

Szolgált.

Mert szolgálnak a szolgák. A teremtmények. Nem csak a macska teszi a dolgát. A fa, a kardszárnyú delfin, az imádkozó sáska, a gorilla, a zöld szemes ostoros. Mind alkalmazottak az élet nagy színházában, és ők készségesen el is játsszák a rájuk osztott szerepet. Nem kérdeznek, nem akadékoskodnak. Nincs szabadság, nincs táppénz. Nincsenek kifogások.

Bonyolult színdarab ez. Első látásra nagy összevisszaság, őskáosz. Ám ha minden gőg és önhittség nélkül nézünk a dolgok legmélyére, naiv csodálkozással, akkor egy olyan rendszerre lehetünk figyelmesek, amely mellett minden emberi rendszer nevetséges együgyűségnek tűnik. Badarságnak. Ezt a folyamatosan íródó, spontán színdarabot adja elő ez a megszámlálhatatlan mennyiségű szereplő, és adta elő egészen töretlenül, addig a pontig, amíg megjelent a ripacs. Azaz mi. Eddig a pontig mindenki tudta, mi a dolga, de mi elkezdtünk kérdéseket fel tenni. Miért?

Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?Miért??Miért?Miért?Miért?Miért?Miért?

És miután senki nem válaszolt, úgy gondoltuk, hogy ez az őskáosz egyszerűen nevetséges, és itt rendet kell teremteni. És mi el kezdtünk rendet teremteni. És szépen lassan elfelejtettünk, mi volt a szerepünk. Önhitt rendezkedésünk annyira lekötötte a figyelmünket, hogy elfelejtettük, hogy valami célja volt annak, hogy mi a színre léphettünk. Valamilyen szerepet kellett betöltenünk. Csakhogy mi is volt az?? kérdezzük manapság. És mai miértjeinkre ugyanúgy senki nem felel, mint a kezdet kezdetén....

Ha feltenném a kérdést, hogy mi az élet célja, tudnád-e rá a választ? Mi az oka annak, hogy Te élsz?

Mindenki tudja, hogyan kell eljátszania a szerepét, és el is játssza, csak mi nem. A macskák tudják, hogyan kell macskának lenni, de mi emberek nem tudjuk, hogyan kell embernek lenni. Halvány lila gőzünk sincs. Erre megy rá egész életünk, sőt, sokszor a környezetünké is, hogy először próbáljuk kitalálni, hogyan kell embernek lenni, majd próbálunk az illúziónak megfelelni.

Fogalmunk sincs, hogyan kell embernek lenni. Néha jön valami nagy ideológia, ami bonyolult eszmefuttatásokkal, axiómákkal, felvetésekkel támasztja alá, hogyan is kellene élnünk. Rengetegen kipróbálják, nem jön be, de még mindig jobban, mint az összes többi. Ha új ideológia bukkan fel, lövöldözni kezdenek egymásra, mivel senki nem szereti, ha megkérdőjelezik az élet forgatókönyvében betöltött vélt vagy valós szerepét.
Néha aztán jön valami fickó, mondjuk egy Jézus, Mohamed, Siddhartha Gautama, Gandhi, vagy bárki más, aki azt mondja, ő rájött a titok nyitjára. Előáll egy pofátlanul egyszerű történettel, kb ahhoz lehetne hasonlítani, mint egy Kinder Surprise ajándék összeszerelési útmutatója. Ekkor a világ két részre szakad. Egy egyre bővülő réteg nem kételkedik, kipróbálja a receptet. A másik réteg meg kételkedik, és ragaszkodik a saját, egyébként mindenki számára nyilvánvalóan téves ideológiájához, és tűzzel vassal megvédi azt az egyszerű tényektől. De! tegyük fel, a idegen sikert arat, és általában nem túl hosszú, és erőszakos halálba torkolló élete alatt 100.000 db fénymásolatot készít az emberi élet forgatókönyvéből. Van már pár ember, aki tudja, mit kell játszanunk. Csakhogy megint jönnek a miértek. És Jézus meg már az égbe költözött, vagy Amerikába, vagy a Marsra, de egy biztos, választ már nem fog adni. Ekkor a tudás tudói közül egyszer csak így szólnak néhányan. Ez az élet egy olyan bonyolult dolog....kizárt, hogy Jézus úgy értette volna, hogy "szeress mindenkit és mindent, és akkor a mindenség is szeretni fog" ...Ez így túl egyszerű o.O Inkább írjunk egy könyvet, valami jó vastagot, és mondjuk azt, hogy ez megkérdőjelezhetetlen igazság.

1. félreértelmezés

Generációk váltották egymást, majd egyszer csak azon vették magukat észre, hogy semmit nem értenek ebből a kurva vastag könyvből. Nyilván az Úr szava nem mindenki számára érthető, hisz az élet bonyolult dolog. Elkezdték megmagyarázni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Mert megmagyarázni mindent meg lehet. Sőt, még az ellenkezőjét is! Ez a ripacs keresztje, a magyarázkodás. Mert hogy ezzel hatással van a többi ripacsra. A többi ripacs meg vagy elhiszi, vagy megmagyarázza.

És amikor mindenki megmagyarázza neked, hogy fiam, így élj, mert neki is mindenki megmagyarázta, akkor nem fogod tudni, hogy mitévő legyél. Valaki ezt mondja, valaki meg pont az ellenkezőjét.
Vannak forgatókönyvek, amelyeket roppan sokan követnek...ezek a társadalmi elvárások arra, hogyan élj. De ezek sem feltétlenül jók, csak sokan követik őket. És ha elég okos vagy hozzá, hogy ezt belásd, akkor egy rohadt nagy ürességet fogsz érezni belül, amiért nem tudod, hogyan kell élni. Aki ezt nem látja be, az ész nélkül követi a társadalmi normát, az össznépi nagy magyarázkodást. Na mi a jobb? A nyáj ostoba biztonságában leélni a rád kiszabott életet, majd végül a bográcsban végezni 100% bizonyossággal, vagy külön válni, és a farkasaid elől szaladgálni egész életedben egy bizonytalan szebb jövő felé, ami talán nem is létezik? Nagy dilemma, jobb minél hamarabb eldönteni, mert ez a kétség talán nyomasztóbb, mint akár melyik végkimenetel.
 

Kurvaként táncol a XXI. század,
A falakból alkohol és marihuána bűz árad
Öntudatlan táncát öröm s mámor övezik,
Hatalmas tömeg zengi be a házat.

Ringyónak öltözött a Zene ma éjjel,
Teste a ritmus, lüktetése teli van kéjjel
De ha a szemébe nézel, jelentést nem találsz
Csak üres szavakat, és egy álmot, teli pénzzel.

Készülődik az Irodalom, az írók szajhája,
Arcán vastag sminkréteg, teste minden ember álma
Csak kicsit ostoba szegény, de ezért szeretjük. Nem igaz?
Legalább az agyunkat nem erőlteti meg a drága.

Sötét terem hideg rabságában egy festmény gyászolja
A napot, mikor az ecset felkente vásznára,
Pénzért. Meg nem látott lélek, fakeretbe zárva
Csak színek és formák zagyva sokasága.

Hatalmas tömeg az utcán, várja elcsigázva
Hogy kattanjon a fényűző palota zárja,
És bebocsátást nyerjenek a világ táncestjére
Ám úgy tűnik, az örömből nekik itt nem jár ma.

Régmúlt idők művészetei ők, egyik agg,
Másik fiatal, a harmadik időtlen, testüket
Fekete lepel borítja,  egy-egy szál gyertya kezükben
Mikor temetnek, így szokás körükben.

Szomorúan merednek a nagy koporsón végig,
Ím itt fekszik Ő, mindnyájan elbúsulva nézik
Itt hever ravatalán a XXI. század,
Némán, megtörve, mekkora gyalázat, suttogja az egyik...

Egy öreg úr, a suttogónak eképpen felel:
A művészet örök életet csak egy módon nyerhet el,
Ennek titka pedig a Tűz, mely a Lélekben lángol,
Nem a testben, mely faként korhad el

A lélek tüze, mely lobog kiolthatatlanul,
Míg az emberek emlékezete meg nem fakul
Se víz, se fagy, se háború ki  nem olthatja,
Csak a Sötétség, mely az emberek tudatára borul.

 Angyalokat láttam zuhanni, tollaik záporként verték fel a vérvérös naplemente egét. Ajkukon egy szent nevet zengve fúródtak a földbe. A Paradicsom földjébe, melynek védelmére felesküdtek. A Paradicsom földjébe, melyből most a gonosz magvai burjánzanak kaján nevetést hallatva. Pokolfajzatok, e szent lények legnagyobb rémálmai, bontakoznak ki a semmiből testet öltve. Elméjük tüzes rózsakoszorúként fonódik az egyetlen cél köré, azaz hogy a Paradicsom kapuján a cégért Lucifer birodalmáéra cserélhessék.
 De látok még mást is.... Gyermeket a hamvakon szipogni. A félelemtől zokogi sem mer. Nem mer üvölteni sem. Mellette édesanyja holtan fekszik, és körülötte lángok....mindent elemésztő, gonosz lángok. Egy pokol fajzat szánakozóan figyeli őt rejtekéből.
 Milyen szánalmas, ahogyan vélt Istene irgalmáért könyörög...Angyalt vár talán, békehozót? Talán nem is sejti, hogy kik ezek az angyalok....a háború angyalai. Ők sem hoznak több üdvösséget ere a világra, mint akármelyik pokolfajzat. Amikor a szívükbe fúródik a lángoló nyílvessző, amikor a szárnyukról az utolsó marék toll is leégett, akkor az ő szívükben is ugyanazon gyűlölet tüze ég, ami az ördögtől eredeztethető.

 Ez a gyerek is ugyanolyan ostoba felnőtt lesz, ha túléli ezt a mindent elsöprő háborút a békéért. Amely bár minden nemzedék jövöjében egy karnyújtásnyira van, ám meg még senki nem élte. Buta felnőtt lesz, ha egyáltalán túléli az életet, amely emberi életre, és pusztításra szomjazik. Ő még talán megláthatja az Igazságot, melyet oly nagy áhítattal óvnak a hazugok és ármánykodók, cselszövésel lemosván a hozzátapadt vért a magasztos eszmékről.
 Vagy...az is lehet, hogy szülei példáján okulva bársonyos jóságba öltözteti majd az angyalok hadát, míg kirekesztő bélyege a pokol démonainak homlokán fog izzani, amíg rá nem jön, hogy valójában ő is egy közülük. A templomban hangzatos igéket fog mormolni arcán az áhítat mázával, elátkozza majd a gonoszság csíráját...Majd miután a templomban kialudt az utolsó Fénysugár is,  az utcán kezdetét veszi a tobzódás. Az erény fátylait az utca mocskába vágva arcukra szentségtelen jeleket rajzolnak saját vérükkel az angyalok.
 Naív ember lesz, aki nem látja, valójában a Világa nem más, mint a frontvonala egy örökké tartó nagy háborúnak a Pokol és Mennyország erői között. Ahol a cél nem az emberiség megmentése, vagy elpusztítása, hanem a hatalom megszerzése a Paradicsom fölött.

 Furcsa  teremtmény vagy Te, Ember! Két oltárnál áldozol. Napközben nyavajás kis életedért rettegve, félelmeidtől vezérelve a Szentek nevét suttogod. Mikor pedig az Est leszáll, az Ördöggel cimborálsz, és nem győzöl gyarló vágyaidnak hódolni.
Milyen ostoba vagy ember, hiszen nem veszed észre, hogy miattad tart örökké ez a Háború! Te okozod a szenvedést unokáidnak, ahogyan  nagyapáid felelősek a tiédért. Nem veszed észre, hogy mi, pokolfajzatok, és a ti angyalaitok, valójában csak a képzeletetekben létezünk. Ti! Ti vagytok azok, akik a világotokat elborítjátok szenvedésel, halállal, lángokkal szegénységgel és éhséggel. Ez a Háború valójában mindannyiótokban dúl....ördökök és angyalok vagytok külön külön és egyszemélyben. A küzdelem bennetek folyik, és mindaddig fogjátok magatokat a pusztulás felé sodorni, amíg nem értitek meg, hogy valaki nem lehet egyszerre rosszfiú és jófiú, kurva és apáca. Mindenkinek döntenie kell, hogy melyik oldalra áll, majd a döntésért vállalnia a következményeket. Aztán ítélkezzen a társadalom, az a társadalom, amely a többséget képviseli. Vagy ha nincs többség, hát jöjjön a végső, mindent eldöntő küzdelem az angyalok és ördögök között, ahol csak az egyik maradhat!

Te döntöttél már? Én igen....
 

Soha nem mondtam senkinek, hogy szeretem, ha nem szerettem.
Soha nem mondtam senkinek, hogy  Barátom!, ha nem bíztam volna rá az életem.
Soha nem haverkodtam senkivel azért, hogy valami előnyhöz jussak.
Soha nem álltattam senkit, ha álltattam is, azért volt mert hinni akartam. Tehát főképpen magamat álltattam.
Soha nem bántottam meg senkit szándékosan, legalábbis nem az utóbbi években.
Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet a barátaimmal kapcsolatban. A haverok dolga, hogy leszarják, hová tart az ember, és mindenért vállonveregessék.
Soha nem kerültem a konfliktust, ha úgy gondoltam, más jobb emberré válhat ezáltal. A fájdalom a fejlődés ára. Ha nem fájdalommal fizetsz, fizetni fogsz mással, olyan dologgal ami fontos neked.
Soha nem hagytam, hogy az irigységem vezéreljen. Ha volt is bennem irigység, soha nem tettem ezért keresztbe senkinek, főleg nem ha fontos volt nekem.
Soha nem versenyeztem barátokkal. Úgy gondolom egy csapatban játszunk. Ha mégis versenyre került a sor, inkább odébbálltam, és külső szemlélőként szurkoltam tovább.
Soha nem mondtam nemet, ha szükség volt rám.
Soha nem hagytam, hogy a harag úrrá legyen rajtam, és ezért a saját hibáimért másokat büntessek.
Soha nem fogom megbánni az elmúlt évek hibáit, nélkülük nem lehetnék az, aki vagyok.

Csak azt bánom, hogy van néhány ember, akinek nem mondtam el, hogy mennyire fontosak nekem. Csak azt, hogy a kudarctól való félelmemben nem tettem meg dolgokat, amelyekre igazán vágytam....

FÚ de rég nem írtam :D Na de most közkívánatra írok már egy kritizálós postot. Ami öngól lesz, mert pontosan a kritizálós blogokat és embereket fogja kritizálni.

Információs társadalom 2.0...a blogok korszakát éljük. Ha már a sajtóban, tv-ben, közszereplésekben nincs joga az embernek a szabad véleménynyilvánításhoz, akkor hol van itt szólás szabadság kéremszépen? Hát az online világban. Az interneten az ember arc nélkül, mégis nagy arccal kardoskodhat a véleménye mellett, konfrontálódhat a társadalom különboző rétegeivel. Mindenki jól megmondhatja a véleményét, kritizálhat bárkit anélkül, hogy önmagát kitenné számonkérésnek.

Mielőtt fröcsögne a szar, azért lássuk be, hatalmas lehetőségeket rejt magában az internet, kimeríthetetlen információtömeg áll rendelkezésünkre. Rengeteg információ, köztük helytállóak, és nem helytállóak. Ha valaki naív hiszékenységgel kezd el böngészni, akkor minden hülyeség ráragadhat, mint a takony. Ez is egyfajta agymosás nem? A hülyeség reprodukciója...A hülye ember megírja a hülyeségét, a többi hülye beszopja, majd kiáll mellette. Aztán az ilyeneknek elmagyarázni, hogy "haver, rosszul látod kicsit a dolgokat" nem lehet, sőt jobb nem is próbálkozni vele. Aki viszont úgy űl le a gép elé, hogy van egy kiforrott értékrendje, látott ezt-azt a világból, az nem olyan könnyen manipulálható. Én is elolvasok sok hülyeséget, de azért annyira képben vagyok, hogy tudom mi az amit elfogadok, mi az amin röhögni vagy épp sírni kell, vagy mi az amivel nem feltétlenül tudok azonosulni, de egy nézőpont, ami által több perspektívából ismerhetek meg bizonyos, engem érdeklő dolgokat.

Na nézzünk meg egy fontos, a magyar internetes kultúrára jellemző tényezőt. Sőt...nem csak az internetes kultúrára jellemő dologról van szó...negatív hozzáállás. Vagyis hogy nem azt írjuk le, hogyan kell valamit megcsinálni, hanem azt hogy hogyan nem. Sőt..hogy aki úgycsinálja, az buzi és zsidő...sőt..cigány! meg kurva...ez a blog is így kezdődött, ha jól emlékszem. Kritizáltam a társadalmat, a politikát, embereket. Nem voltak ezek rossz kritikák szerintem, csakhát ugye...ettől még nem fogjuk megtudni, hogy mi a megoldás. Bár be kell ismernem, attól még, hogy valaki nem tudja a megoldást valamire, attól még azt tudhatja, hogy ami most van, az nem az, és persze online, ezért fel is emeli a hangját! Akkor viszont bennem felmerül a kérdés, hogy az ilyen emberek miután rávilágítottak, hogy hogy nem kell, miért nem mondják el a megoldást? Mert gőzük nincs? Persze hogy nincs, egész nap a gép előtt üldögélnek egymás blogját olvasgatva. Tisztelet a kivételnek. Néha én is beleolvasok más blogokba, és sokszor rá kell döbbennem, hogy iszonyatosan nagy butaságok vannak nagydobra verve, és az egekig magasztalva. Az olvasók meg beveszik a cumit, esetleg elvitatkoznak rajta a kommentekben. Ezek a viták is színvonaltalanok sokszor, és persze a hülyeség meg csak reprodukálódik.

Ha már itt járunk, nem tudok elsiklani felette ezért fel kell hoznom az általam "napiszaréstársai" gyűjtő névvel ellátott blogokat, vagy közösségi portálokat, vagy nem tudom minek nevezendők. Nincs baj azzal, hogy ilyen oldalak léteznek...kell egy kis ilyen is, olyan is. A baj, hogy jóval nagyobb rájuk a kereslet, mint ami indokolt lenne. Szerintem nincs az az ember ma Magyarországon, aki közösségbe jár, mondjuk 30 évnél fiatalabb és ne hallott volna még ezekről az oldalakról.
Mivel járulnak hozzá ezek az oldalak a kultúrához (vagy bármihez!?)? Hát szerintem semmivel. Különböző szubkultúrákat állítanak pellengérre de miért? Ez buzi, az cigány, a harmadik emós, a negyedik a metszet. Persze a sok magyar már dörzsöli a tenyerét, hogy a saját nyomorúságos életét néhány percre talonba rakhassa..."kit érdekel, hogy én nem vagyk szép...de ő..na Ő csúnya!!" Erről szól véleményem szerint a dolog...más nyomorúságán hízik a magyar ember mája. Vagy lehet a peruié is, vagy az oroszé, nem tudom, csak remélni tudom, hogy nem mindenhol ilyen lehúzóak az emberek.
Statisztikáim szerint az egyennapiszarkommentelő 190 magas, sportosan izmos, 20 centis(miért pont mindenkinek húsz, azért mert az szép kerek szám?), a politikában filozófiában, társadalomtudományban jártas több nyelven beszélő, párkapcsolatokban tapasztalt úriember. Ha ez így van, és milyen alapon kérdőjelezném meg én ezt, felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem látok én iylen embereket az utcán? Lehet, hogy lepukkant környéken lakom....

Van sok jó blog, ahol tényleg jó kritikákat lehet olvasni. De könyörgöm, aki tényleg gondolkodik....az miért nem teszi ezt kicsit produktívabban! Én is ezért változtattam. Elkezdtem olyan dolgokról gondolkodni, amik engem érdekeltek, és a postok nagyrésze mostmár nem arról szól, hogy mi miért szar, hanem hogy szerintem esetleg mit hogy érdemes, vagy én mit hogy látok. Szerintem nagyon nem mindegy. Nem mindegy, hogy azt mondom egy félig kész házra, hogy ezt elkúrtad barátom, kezdheted előlről az egészet, vagy pedig elmondom, hogy szerintem így kell, persze ez nem szent írás, nekem bejött, hátha másnak is bevállik. A kettő között a különbség az útmutatás. Az első hozzáállástól a ház nem fog felépülni, a másodiktól igen.

Túllépve az internet sajátosságain, a való életben is jellemző ez a fajta emgközelítése a dolgoknak.  Egy igazi férfi nem sír...egy igazi nő nem hisztizik..egy igazi ez, egy igazi az..blablabla... azt nem tudjuk mit keresünk, csak azt, hogy mit nem. Ahhoz, hogy tudjuk mi nem kell, csak tapasztalnunk kell, viszont ahhoz, tudjuk mire vágyunk, gondolkodnunk is kéne...az meg ugye megerőltető. Az nem összeegyeztethető a nézek ki a fejemből egész nap és méltatlankodok mindenen életérzéssel.

Na...jó lesz ez így...modndjuk ebben a formában már egy hete is kipostolhattam volna :D

Jézusom! Most, ahogy olvasom az utolsó postomat, tele van olyan igénytelen megfogalmazásokkal, meg mondatszerkeztési hibákkal, hogy menten elásom magam! :S
Túl sok BtheBestet olvastam...ha ezentúl valaki rajta kap, hogy arra az átkozott oldalra tévednék, vágjon fejbe :D   szókincszsugorodás, helytelen mondatok, szóismétlések....fúúj :(

Ez is egy elmaradott házi, csak ez most Svensontól. Sosem írtam még a barátságról...nem is  definiálni szeretném első sorban, nem megmondani azt, hogy milyennek kell lennie, hiszen teljesen egyedi módon működik két ember között. Inkább arra szeretnék kitérni, hogy mi van akkor, ha a barátunk valami irtóztató nagy baromságot csinál, vagy letévedt az útról...na hogy olyankor mit tehetünk.

Van egy tulajdonságom(néha rossz, néha jó), azaz hogy szeretek belepofázni a más dolgába. Mindegy, hogy van-e hozzá közöm, vagy nincs, meg kértek-e rá hogy segítsek, vagy nem, vannak-e hasonló jellegű tapasztalataim egyáltalán. Kb 60%-ban eredményes ez a történet, vagy lehet, hogy még gyakrabban. Legalábbis én így gondoltam! De lehet, hogy egy-egy kéretlen segítségnyújtás, bár külsőre sikeresnek tűnik, még is hatalmas károkat okoz. Az erőltetett segítség nem segítség! Ezt nem rég láttam be. Nem szabad segíteni annak, aki nem kéri. Én, aki megrögzött sajátútkereső vagyok, nem esik jól, ha más segít a fontosabb krízisekben, mert akkor egy más nevével fémjelzett téglák is lesznek az én utamban. De én azért belepofázok mindenbe, mikor sokszor a kutya se kérdezett. Olyan vagyok mint egy rossz szülő bizonyos értelemben. Odaszaladok, aztán mindent meg akarok oldani mindenki helyett. De egyrészt felmerül a kérdés, hogy akkor ők így hogy fognak fejlődni azon a területen, amelyen én esetleg okosabbnak hiszem magam, másrészt meg letéríthetetm őket a saját útjukról. Aki nem kéri a segítséget, annak nem tudsz segíteni! Ha valaki utálja a spenótot, hiába tolod le a torkán, hogy de bazdmeg értsd már meg, hogy egészséges. Olyankor akinek meg kell értenie valamit, az az, aki épp "segíteni próbál"

Most ha így utólag visszanézek mennyi ilyen történt velem, amióta Pesten vagyok. Ez volt Katával, Bence te még most is ezzel vagy megáldva, hidd el, majd ha segítség kell neki szól, addig csak ártasz vele. A segítségnek nem rólad, hanem róla kellene szólni. Én pont ezért nem mondok már egy ideje semmit ezzel kapcsolatban neked, csak ha kérdezel :D Hogy nem hallgatsz rám/ránk, az más kérdés, mi azért mindig ott leszünk :)

Szóval szerintem a barát "dolga" az, hogy ha jön a segítség kérés, akkor segít legjobb tudása szerint. Ha meg nem jön a segítség kérés, akkor lehet, hogy  csak mi hisszük azt, hogy bajban van. De ha azért mégis nagyon letévelyedne az útjáról, akkor azért jól seggbebillenthetjük, hogy irányba álljon. Nem kell visszatenni, csak irányba állítani. Vannak harcok, amiket az embernek magának kell megvívnia. Aztán ha még is bele esne egy gödörbe, akkor ott elszünk, hogy kihúzzuk, vagy ha nem ér le a kezünk, akkor beugrunk mellé, hogy ne unatkozzon :D

Na léptem tanulni, mert a kurvaeget rám!

Este van...sötét. Tanulnom kell! Lassan követik egymást az oldalak. Az eszem nem a tananyagon jár, mint ahogyan az elmúlt félévben akárhányszor leültem tanulni. Kavarognak a gondolatok, lüktetnek az erek. Miért? Nem tudom, nem én akarom így már jó ideje. Kérdések születnek, majd válaszok...majd újabb kérdések, és válaszok. Minden olyan gyorsan történik...mindig rohanok. Rohantok! Főiskolára, rohanok az irodába, rohanok a kocsmába...miért? Közben nem látok semmit, és senkit magam körül...csak én vagyok. De ugyanakkor magamat sem látom.

Friss levegőre van szükségem....

Lemegyek...alig felöltözve kilépek a liftből, cigire gyújtok. A hideg belémcsíp. Milyen hideg? Ez hideg? Inkább úgy döntök, hogy nem fázok. Lassan lépkedek, elindulok valamerre. Merre? Nem mindegy? Végre 10 perc magány, és nyugalom, amire már oylan rég várok. Nincs miért sietnem...egyik lábamat rakom a másik után, teknősbékákat meghazuttoló sebességgel. És csak élvezem a hideget...a havat, a környezetemet. Mindent szépen megfigyelek...pont addig, amíg érdekel. Közben kavarognak bennem a gondolatok. Szépen kinyitom a szemem...és meglátom magam. Mit látunk a világból, mikor magunkat sem látjuk? Előbb bontsd le magad, hisz ki épített fel? A szülők...a társadalom...a környezet. Le vele! És ha lebontottad a falakat, akkor végre elkezdheted felépíteni önmagad. Nem lesz könnyű, talán fájni fog. De hogyan ismerhetnéd a világot, ha önmagadat sem ismered? Miután felépítetted magad, a Saját szemeden keresztül fogsz meglátni egy egészen más világot. Lehet, hogy eddig mindenkit seggfejnek láttál, most viszont mindenkit szeretni fogsz. Talán még segítesz is másokon, akik rászorulnak. No nem önző célból, a mennyországba kerülés reményében, vagy lelkiismereted szavának csitításáért, hanem csak....mert ez így természetes. Talán belegondolsz abba, hogy amit mindeddig csináltál, annak semmi értelme. Hogy nincs értelme a pénzt üldözni egész éeltedben, mert a végén egyedül maradsz...nagyon egyedül. Neked akkor is lenne mit enned, lenne hol aludnod, ha nem sajnáltad volna másoktól...de ők már megfagytak...ők már nem lehetnek itt veled. Egyedül maradtál. Megfagytak a régi barátok egy aluljáróban, megfagyott a családod a hideg szeretetlenségtől. Megfagytál már te is....rég halott vagy.

Járok tovább...lassan haza érek...még mindig nincs kedvem tanulni. Inkább dolgoznék, vagy a barátaimmal lennék...vagy emberekkel, mindegy az is, ha ismeretlenek. Ma beszélgettem egy emberrel Debrecenben. Feketére volt fagyva mind két keze. Vettem neki 2 kiflit, meg egy kávét. Szeretek beszélgetni az olyan emberekkel mint ő. Illetve hát az olyan emberek mint ő, szeretnek beszélgetni velem. Mindig megtalálnak. Lehet, hogy azért, mert csak én látom őket. Ti látjátok? Vagy iylenkor azt hiszitek, a levegőnek beszélek, csak nem mertek megbántani? 100 forintomba került ennek az embernek a reggelije....talán ez volt neki még vacsorára is. Nem nagy ár nekem azért a tudatért, hogy a mai napja talán nem volt olyan pocsék, mint a tegnapi, meg a holnapi lesz. Talán többet jelentett neki a pénznél az, hogy nem köptem le, nem néztem le, hanem rámosolyogtam, és meghallgattam. Sokan elítélnétek, pedig ki tudja..nem tudhatom mit vétett az életben, de nincs is hozzá közöm.

Romboltok sokan, mikor építeni is lehetne. Na ezt is megrontotta az egyház...gondolhatjátok. Sőt, már volt aki meg is gyanúsított a kereszténység vádjával. Hát akkor most megnyugtatlak titeket, hogy nem. Nem látom értelmét  annak, hogy a társadalmi konvenciók lerombolt falára papok felhúzzanak egy templomot, és ráírják nagy arany betűkkel, hogy Isten. Ezt a falat én építem, egyedül, de nem csak magamnak. Nyugi, nem fogom az életemet azkézisben leélni, egy  fillér nélkül a hegyekben. Amiért megdolgozom, az jár. Szeretem a munkámat, és lesz még nekem sok pénzem is(tudom, hagyjam már magam az MPK zrt-mel, már a könyökötökön jön ki :D), de a pénz soha nem cél lesz, mindig csak következmény. És éppen ezért nem is fogom sajnálni a rászorulóktól, mint ahogyan eddig sem tettem.

Kulcs elő, haza értem. Most inkább felgyaloglok a nyolcadikra. Szépen komótosan, nem sietünk sehová. Te sietsz? Közben azon gondolkodom, hogy születni fog egy blog bejegyzés erről a kis sétáról...

Nem szeretek idézni másoktól, általában direkt csak a saját gondolataimat írom le ide, de ezegyszer félredobom az elveimet, mert úgy gondolom ezt mindenkinek el kell olvasnia!

Böjte Csaba:

"Hol van Nicaragua?

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával.

Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet.
Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra.
Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz semmit, - szokja a halált.
Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt.
Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött - akkor már nem nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek.
De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához.
Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket.
Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket.
Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát.
Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni.
Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz.

A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap.
Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán.

Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress.
Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess!
Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik…

Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a Világért fakad.
Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, árasztani."

Köszönöm

alázat

Ez lesz a mai témánk. Nem túl sokszor hallott szó ez, ha halljuk is elsiklunk felette...alázat, minek az nekünk. Nem is gondolnánk, hogy ez az "apró" emberi tulajdonság az életünk minden területén szükséges ahhoz, hogy sikeresek lehessünk.

Az emberi faj kapott egy ajándékot, amit tudatnak nevezünk, ám ezzel az ajándékkal bizony kapott jónéhány keresztet is. Ezek közül csak néhányat sorolnék fel: gőg, beképzeltség, büszkeség. Többet is kaptunk, de a téma szempontjából ennyi épp elég. Az ember hajlamos magát minden, és mindenki felé helyezni. Hajlamos úgy gondolni, a világot ő teremtette, és nem ő teremtetett a világba. A büszkeség miatt emberi kapcsolatok mennek tönkre, illetve egy gőgös, büszke ember eleve nem építhet ki igazán erős, szoros emberi kapcsolatokat. A gőgös ember, mivel önmagát mások felé helyezi, az önmaga által elképzelt Valóságot megkérdőjelezhetetlennek tartja, így a saját csapdájába esik. De mi értelme van ennek? Számtalanszor estem már abba a hibába, hogy beképzelt lettem, büszke. És azt hittem, hogy én vagyok a jéghegy csúcsa. Aztán jött a Titanic, és nem a jéghegy csúcsától döglött a légy...igazából a jéghegy csúcsa csak annyira volt jó, hogy rászartak a maradak. Nesze neked büszkeség. Aztán valahogy mindig visszakanyarodtam az alázat szóhoz, elgondolkodtam rajta. Szétnéztem a világban, a történelemben, és rájöttem, hogy igazából még mindig az volt eddig a menő mindenben, aki alázatos volt. Mi az a  minden? Hát...minden...munka, sport, művészet, kapcsolatok, felfedezés... stb.

Az alázat az a képesség, hogy azt tudjuk mondani, hibáztam. Hogy azt tudjuk mondani, jobb vagyok másoknál, de attól még a nem szállok el. Hogy bocsánatot tudjak kérni, ha hibáztam. Hogy csendben tudjak maradni, amikor csend kell, hogy figyeljek, amikor arra van szükség. Az alázat a szolgálat képessége. Ki az, aki a mai világban, ami az egoizmusra épül azt mondja, hogy igen, én szolgálni akarok...kinevetnénk, nem? Pedig...ahhoz, hogy valamit sikeresen csináljunk le kell vennünk a szemellenzőnket(az egónkat), hogy a valóságot olyannak láthassuk amilyen valójában. Egy jó nép szolgálja a királyát, ám egy jó király is a népe szolgálatában cselekszik. Az a király, aki nem, az nem lesz jó, nagy, híres, dicsőséges, vagy egyáltalán olyan király, aki pozitív irányba mozdítaná el népe sorsát. Soha nem fog tudni parancsolni az a főnök, aki nem tud engedelmeskedni.

Az alázat szerepe utam során az, hogy az út ne felfelé épüljön, hogy aztán minél előrrébb haladok, másokat annál jobban lenézzek,hanem egyenesen előre, a földön, veletek, melletetek. Hogy majd csak mosolyogjak azokon, akik felfelé építkeznek, nevessek rajtuk, mikor az arcuk olyan nagy lesz, hogy lerántja őket.

Bár ezt már egyszer írtam még régen de megint csak a Megasztár nevezetű tehetségkutató borzadványt tudom példának hozni. Sok énekes volt, voltak jók és kevésbé jók...mi az, ami egytől egyig hiányzott nekem? Az alázat. A zene tisztelete...a dal tisztelete, valamint a dal szerzőjének tisztelete. Valaki egyszer megírt egy számot valamilyenre, természetesre, egyszerűre...szerintem tiszteletlenség a dallal szembern, hogy ebbe mindenféle hajlításokat rakjunk meg magas C-ket kontár módjára ízléstelenül, felülbírálva ezzel a szerzőt. Alázat kell ahoz, hogy belássuk, nem mi tesszük naggyá a zenét, hanem a zene minket, nem mi vagyunk a zene, mi csak egy eszköz vagyunk ahhoz, hogy testet ölthessen...

Most a zenét hoztam példának, de hozhattam volna bármi mást is. Ha nagyon túlértékeljük magunkat, eredményeinket, akkor könnyen határokat szabhatunk magunknak. Hiszen annak, aki tökéletes, nincs hová fejlődni. Viszont ha nem magunkból indulunk ki, ha feltételezzük azt, hogy valamit rosszul látunk, akkor szépen csendben azon vehetjük észre magunkat, hogy jobbak lettünk a "legjobbaknál".

Nem tudom miért is írtam én most le mindezt, így utólag átolvasva olyan foghíjjas, valami kimaradt érzem, de nem baj, eszi nem eszi nem kap mást :D

Gimik előtt szórólapozok a napokban, és látom a mai fiatal korosztályt. Én tudom, hogy konzervatív vagyok, de mi visz rá egy szülőt, hogy a 14 éves lányát kurvának öltöztesse? Nem értem. Meg azt sem, hogy a cigire a pénzt kitől kapja a gyerek. Meg hogy kitől tanulja azt, hogy ha ráköszönnek, akkor ne köszönjön vissza. Bevezetésképp maradjunk ennyiben...

Előbb embert kéne a gyerekből nevelni, nem észkombájnt. Értékrendet adni, odafigyelve, céltudatosan, következetesen. Megtanítai a társadalmi együttélés alapvető szabályaira. Nem attól lesz valaki faszacsávó, meg faszacsaj, hogy diplomája van, ha közben a földre dobja a szemetet, meg fellöki az öreget a buszon. Értékrend nélkül értelme nincs ennek az egész bohóckodásnak, amit ma oktatásnak hívunk...szerintem, bár én nyilván nem értek hozzá. Csak annyit tudok, hogy ezelőtt 20 év kellett ahhoz, hogy két generáció ne értse meg egymást, most meg kell hozzá 2. Nem állok én a változás útjában, ha van értelme neki, ha valami olyan célt szolgál, amelytől mind előrébb jutunk. De  most számomra nagyon úgy fest, hogy a kiegyenesedett ember kezd újra visszamenni majomba. Aztán ha nem vesszük észre magunkat, akkor lehet még belőle féreg is. Na jó...ez most talán dúrva volt...de már most vannak emberek, akiket inkább neveznék féregnek, mint majomnak.

Most huszárosan áttérnék az irodalomra, az oktatással kapcsolatos dolgok szemléltetése céljából. Az irodalmat nagyon szerettem végig. Olvastuk akkor még semmitmondó emberek semmitmondó sorait, feltöltve mindezt a pedagógus fantáziájában megszületett képpel, ezt kellett magolni. Irodalmat tanulni szerintem semmi értelme addig, amíg nem érett meg hozzá az ember. Lehet szeretni a verseket, szépek, de mindenkinek meg kell találnia az adott vers jelentését, amit konkrétan neki jelent. Akit a világon nem érdekel semmi, annak a nagy semmit fogja jelenteni a vers. Személy szerint rühelltem az irodalmat 18 éves koromig, de tudtam, hogy lesz még dolgunk egymással, és tessék, 20 éves vagyok, és érdeklődéssel olvasom azoknak a költőknek azokat verseit, amiket régen nem értettem. A versek lényege éppen a gondolatébresztésben, az érzelem keltésben rejlik, ezzel szemben az iskolában a saját gondolatok helyett egy adott személy gondolatai, mégpedig a tanáré kerülnek előtérbe. Oktatás mondjuk kipipálva, a felsőoktatásról már írtam régebben, ott sem valami rózsás a helyzet.

Lássuk a nevelést. Nem a magot elvetni a nagy dolog. Abból a magból ki fog kelni valami, és az a szülőket fogja minősíteni, hogy liliom lesz-e belőle, vagy gyomnövény. Az ember ráadásúl nem az a fajta "növény", amit csak úgy fel lehet baszni a szekrény tetejére, aztán majd havonta egyszer meglocsolom. Gondoskodást, törődést, odafigyelést igényel. A mai szülők miért nem tudják ezt? A gyerek hibája, hogy 14 évesen kurvának van öltözve cigivel a szájában, vagy a szülő szégyene ez... Mindenki karrierista, meg magával van elfoglalva, aztán nesze fiam egy ezres, vegyél belőle magadnak valamit, csak ne is lássalak. A gyerekvállalás egy döntéssel kezdődik (szerintem), mégpedig hogy akarunk-e mi ezzel foglalkozni egyáltalán vagy nem? Ha azt mondjuk, igen, akkor vállaljuk azt, hogy abból a magból megpróbáljuk a világ legszebb liliomát nevelni(értelemszerűen a szépség itt nem mint külső tulajdonság jelenik meg). Az a baj, hogy a mai szülők alábasznak egy zsák műtrágyát, meg néha meglocsolják, persze csak a lelkiismeretfurdalás elkerülése végett. Ez az a növény, amit locsolgatni kell, metszeni, táplálni, beszélni hozzá...rá mosolyogni, törődni vele. Mert ez az egyetlen olyan növény, ami ha elpusztul, vele pusztulunk egy kicsit mi is...de ha neveljük, akkor kertünk legszebb virága lesz. 

A gyereknevelés művészet. Ám egy olyan művészet, ahol sokkal nagyobb a felelősségünk, hiszen a műalkotás egy emberi lény, akit még feltételezhetően szeretünk is, és ha elbaszarintjuk, nem lehet kidobni a szemétbe, és újat kezdeni, bár van aki konkrétan megpróbálkozik ezzel. Nem lehet kidobni, hanem életünk végéig kell néznünk, tudván, hogy ezt bizony nem a gólya kúrta el, mert nem az ő dolga volt az, hogy a gyerekből ne majom legyen, hanem ember.  

Szóval...konklúzió az van, mint mindig, mégpediglen hogy tudatosan, felelősségteljesen tessenek szivesek lenni a gyereküket majd nevelni, a saját, a gyerek, és a társadalom érdekében. 

u.i.: Mielőtt még azzal jönne valaki, hogy miközöm hozzá, hogy más hogy neveli a gyerekét, szeretném előrejelezni, hogy sok ember együtt élését társadalomnak hívjuk, és ennek az együttélésnek vannak bizonyos szabályai. És amíg én ezeket betartom, igenis elvárhatom mástól is, hogy tartsa be. Egyébként nem vagyok az a jajj de érzékeny lélek, szóval nem szoktam ezen lovagolni, hogy jajj Eszmeráldá meg Ricsárdka mit szaladgál már az utcán, meg nyilván eddig sem tartotta be mindenki az íratlan szabályokat, csak az a baj, hogy lassan mi leszünk kevesebben akik betartják az íratlan szabályokat. Más meg még az írottakat se tartja be. Az összes mondandóm az lett volna ezzel az egésszel, hogy ez nem genetika, itt gyerekek lettek szarul felnevelve, ée egy szarul felnevelt, értérendficamos, vagy nélküli ember által felnevelt gyerek meg akkor milyen lesz? Mire az én gyerekem 10 éves lesz kiröhögik majd a többiek, amiért nincsen piercing a farkában? Pláne ha lány lesz....xD                    

P.Box - Soha nem elég

Ostoba szavakkal támad
A hazug, ha otthagyod
A buta az túl okos lesz
Ha nem vagy ott

Az irigy semmit nem alszik
Éjszakákon át
A hiúnak orráig ér
A nagy világ

Nézz körül, és válassz!
Tudnod kell a választ!
Nézz körül, és válassz!
Tudnod kell, ki vagy...!

Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz
És akárhogy szétszakadsz...

Soha nem elég!
Soha nem elég!
Soha nem elég!
Soha nem elég!

Soha nem hagyom abba
Csak újra kezdem el
Újult erõvel tép
A szenvedély

Kérdezni akkor is fontos
Ha senki nem felel
Mindegy, hogy milyen az út
Ha menni kell

Nézz körül, és válassz!
Tudnod kell a választ!
Nézz körül, és válassz!
Tudnod kell, ki vagy...!

www.youtube.com/watch

Kár lenne kifejteni, magáért beszél.

Mélypont van.

Rossz úton járok, vagy csak küzdenem kell? Üljek még a magam kis szemétdombján, vagy elegánsan álljak odébb?

Nem tudom....mostanában olyan sok kérdés merült fel. Változott a környezetem, ez új lehetőségeket nyitott számomra. De kellenek nekem ezek az új lehetőségek? Több leszek tőlük, vagy csak letérítenek a saját utamról?

Tolom a kocsimat élet bevásárlóközpontjában, és látok embereket, akik üres kocsival állnak a pénztárnál. Nem értem őket. Miért nem rakták tele, hisz ez az egy lehetőségük volt rá... Talán lenézem őket ezért, vagy sajnálom. Mindeközben más emberek pedig látják rajtam, hogy nem fogok üres kosárral kimenni a bevásárlóközpontból. Ők a tudomány, a kérdések, és a válaszok emberei. És hívogatnak, hogy menjek velük vásárolni. Régen azt hittem, hogy én is közéjük tartozom, de aztán valahogy más felé indultam el. A kérdés az, hogy járjam a saját utam, egyedül, vagy járjam a másokét azért, hogy olyan lehessek mint Ők? Dehát nekem olyannak kell lennem mint Én...vagy nem? Egyelőre még hiszem azt, hogy igen, aztán fiatal vagyok még, van időm átpártolni a másik táborba. 
Tologatom a kocsimat tovább, megfontoltan, nem kapkodva. Közben néha megbámulok egy két válogató embert, aki nem talál semmit az Élet Bevásárlóközpontjában, semmit, amihez füllene a foga. Mások mindent akarnak. Az egész bevásárló központot. Az egyik az "Isten" címkéjű végltelenül magas polc tetejéről akarja levenni a legfelső "Végső Igazság" nevezetű terméket, ami ugyan szabad szemmel nem látható, de köztudott, hogy ott van. A másik a Tudományok részlegen szaladgál a kocsijával, egyik pillanatról a másikra új információt kutatva, ami nélkül a kocsit a pénztáron keresztültolni....Szerinte értelmetlen.
Én nem szeretnék mindent belerakni a kocsimba, hisz minden nem fér.
Az "Emberek" polc mellett tologatom a kocsimat...jé mennyi érdekes ember...és elkezdem őket belepakolni a kosaramba. Először is Magamat rakom a kosárba. Aztán egy Anyát, egy Aput..Apát(miért ne vegyek le kettőt ugyanabból?)...Mama...tesó, és még sokan mások kerülnek a kosárba...majd jön a barátrészleg. Sanyi, Kálmán, Nándi, Bence, I.Laci, Sven....ez még oylan kevés....Peti, Csabi, Zoli, Mesi, Pokesz, Kinga, Kata stbstb...és csak pakolom őket...kész.
Dehogy kész! Holnap újak kerülnek be a kosárba. Ettől még persze a régiek is megmaradnak, sőt!  Amint új termék kerül a kosárba, a régiek értéke megnő.
Persze nem csak embereket rakok a kosárba. Kerülnek bele képességek(a fejlődésé...no nem a világé, hanem Önmagamé), emberi tulajdonságok is...kíváncsiság...célok, küldetések, ismeretek. És rengeteg kő, az a fajta amit senki nem vásárol rajtam kívül. Mert ezzel az én utam lesz lekövezve.
Néha el-elbámészkodom az Isten, és Tudomány részlegen is. Néhány dolgot bedobok a kosárba az alsóbb polcokról...aztán megérzem az ízét. Egyik termék a másik után kerül a kosárba, és azon veszem észre magam, hogy minél magasabbra mászom a polcokon, annál több dolgot szeretnék hazavinni. Aztán lenézek, még épp látom a kosarat. Ami eddig megtetszett az még épp belefér. De ha túllépem ezt a határt, akkor lehet, hogy a kasszánál nem fogom tudni kifizetni az árat...és ezzel szépen lemászok a polcról, és megyek tovább. És tudom azt, hogy mikor bemondják, hogy záróra, és in dulni kell, akkor pont annyi lesz a kosaramban, amennyi belefér. Nem lesz benne a Minden, de a Semminél jóval több. A Pénztárnál állva azon gondolkodom...vajon mi lehet a Pénztár mögött? Talán semmi...egy mély szakadék, amibe beleesünk a bevásárlókocsinkkal együtt, és vége a dalnak. Ebben az esetben mindegy, mennyi dolog vettünk. Hasztalan volt túlgondolni a vásárlást. De mi van akkor, ha van valami a Pénztár után? Aki üres kocsival megy át az új világba, az talán nélkülözni fog, vagy szegényen él majd tovább. Aki az egész boltot fel akarta pakolni a kocsira, annak a záróra nagy szívfájdalmat fog okozni. Hisz még a töredékét sem pakolta be annak, amire vágyott.  És egyébként is, amikor a pénztárnál benyújtják a számlát, ki tudta volna fizetni a Mindent? Nem vagyok benne biztos.

Én komótosan tolom a kosaram a pénztár felé. Komótosan, de céltudatosan. Tudom, hogy este záróra, és sejtem, hogy mennyi mindent tudok haza cipelni, így nem sóvárgom egyre több után. Hülyézzenek le az okosak, nevessenek ki a buták, ha a Pénztáron túl a nagy semmi vár, akkor ők is ugyanoylan nevetségesek elsznek a végén mint én, mert az ő bevásárlásuknak sem volt több értelme mint az enyémnek. Ha meg egy új élet vár ránk, akkor én a magam komótos tempójában beállok a sorba, fizetek, majd tovább ballagok, még mindig a saját utamat járva. Csak majd amikor fizetni kell, nehogy tőlem kérjenek kölcsön azok, akik azelőtt kinevettek.
 

"Fejem az égre szegezvén, gondolataim
Tengerén vitorlázva létem titkait
Fejtegetem.

Miért pont mi jöttünk erre
A Földre , és miért pont most..
Érthetetlen.

Gondolataim szikrát vetnek, majd újabb gondolatot aratnak,
Megfogalmazódik bennem a kérdés, miért van szabad útja a tudatnak?
És egyébként is kinek a műve ez a kiskanál csoda?
Nevezzük Istennek?

Egyszer csak a Nap előtt elszárnyal egy madár,
Teste könnyen, lelke szabadon száll...
Lelke van-e a madárnak?
Vagy ez a Szabadság csak az embernek
Jelent börtönt, melyből szökni nem lehet?
Az Úr ajándéka-e ez a nagy öntudat, vagy talán lecke az Úr,
Az átok maga?
Vajon a homokszemek eltöprengnek-e azon, a sivatag mekkora
Melyben nap mint nap tengődnek hallgatag,
És hogy miből is vannak ők valójában...
Por, kvarc, sár? Az egyik nagyítóval, a másik távcsővel
Kutatja a múltat és jelent talán?
A létezés maga mit jelent?
Nem tudom.
De nem is kell tudnom, hisz nem tudhatom.
Elég a tudat, hogy a földön a homokszemek mind ezt kutatják,
És ha a kérdésekre a válaszokat majdan megtalálják,
Az első kinek el mondják Én leszek.
Addig koncentrálok a cél helyett az útra,
Nem a kiindulásra, nem a múltra
De a jelenre!
Mert aki a csillagokat óhajtja, az könnyen hasra eshet,
Az ember ha a lába elé nem néz, könnyen megeshet,
Hogy beleesik egy szakadékba, pedig!
Ismerte ő a teremtés titkát, a kulcsot..
Minden titok nyitját! De a múlttal, és a jövővel túl sokat foglalkozni nem érdemes
Hisz a mában élünk, célokat ne a tegnapban keress
A görögök abc-je talán az alfáról, és az omegából áll?
Vagy inkább az összes többi betűből, ahol eme kettő sem fontosabb mint a többi.
Mi értelme kutatni a törpét vagy az óriást,
Mikor az embert nem ismerjük, és még is...
Mi értelme tudnia a homokszemnek, hogy honnan jött, miből, és hová tart,
Ha azt sem tudja, mi az homokszemnek lenni? No nem fizikailag, vagy biológiailag. Homokszemileg...Hogy viselkedik egy homokszem, hogyan érez? És az ember? Mikor meghalunk, már mindegy lesz, hogy mi volt születésünk előtt, vagy halálunk után. Abban a pillanatban dől el, hogy volt-e értelme az életünknek, vagy sem. Nem sokat kaptunk...vagyis...talán valakinek sok, valakinek kevésnek tűnik. Van akinek éppen elég. Ha ki akarjuk deríteni a felfoghatatlant, ha kapzsi módon hajkurásszuk a teljes igazságot, ha homok szem létünkre sivatag akarunk lenni, akkor talán 1000 év is kevés lenne ezen a földön. Ha cél nélkül él az ember, a múltban, egyedül, akkor 20 is sok. Aki a jelenben él, célokkal, nem akarván megérteni a megérthetetlent, annak pont elég annyi, amennyit kap."

 Eképp fejezte be sorait a férfi. Eléggé elfáradt, kicsit kapkodva szedte a levegőt. Nem sok ideje volt már hátra. Gyomorrák, műthetetlen stádium. Soha nem írt még verset, de úgy érezte miért is ne írhatna egy elsőt?....és utolsót. A végén már nem volt ereje odafigyelni az amúgy sem túl rendezett formára, így az utolsó gondolatokat már prózában írta. Abban úgy is jobb volt. 34 éves múlt, miután fizikából doktorált, fizikusként dolgozott egészen addig, hogy diagnosztizálták nála a betegséget. Családja nem volt.

 Az egész életét arra tette fel, hogy rájöjjön, hogyan jött létre az univerzum..hogy megfejtse azokat a bizonyos nagy kérdéseket. Amelyeket eddig senkinek nem sikerült, de buzgó pályakezdőként, csillapíthatatlan tudásszomjjal úgy gondolta, nincsenek előtte határok! Istenről is sokat gondolkodott. Tudta, hogy van valami felsőbb erő. Bár soha nem volt az a templombajáró fajta, de nem tagadta meg Isten létezését. Az utóbbi években már igen erősen kereste a tudomány, és a teológia közötti esetleges összefüggéseket. Úgy gondolta az igazság valahol  a kettő között lehet. Aztán kiderült, hogy meg fog halni, és az egész élete fordulatot vett. Itt fekszik egy kórházi ágyon, egyedül...sehol egy barát, egy mosoly, egy ölelés...egy vígasztaló szó. Sehol a gyógyszer..egy gyermek kacagása. Mi értelme volt az egész életének? Nem érte be a homokszemmel, ő sivatag akart lenni. De így végeredményben sem sivatag, de még csak homokszem sem lett. Most látta be, hogy az egész élete egy fabatkát sem ért. Talán éppen ezért döntött úgy a szervezete, hogy ezt az utat választja. Minek élni, ha semmi értelme ennek az életnek?

 Nagyon fáradt volt....homloka lázban égett...az álmok összefolytak a valósággal..

 Végre belátta, hogy mi a probléma. A legnagyobb akadály az, ha az ember nem vesz tudomást az akadályról. Legyen az egészen kicsi. Amíg nem veszünk róla tudomást, minduntalan belebotlunk. A mindent akarta magának, és mégis a semmit kapta jutalmul. Az akadály nem egy természetfeletti dolog volt, csupán egy egyszerű emberi tulajdonság..a telhetetlenség. Egy egyszerű emberi tulajdonság, ám ő semmit sem tudott az emberi tulajdonságokról, hisz a galaxisoktól az atomokig mindent ismert, csak az embert nem. Ezen a napon valami megváltozott benne. Úgy érezte végre van értelme az életének....

Két gyemrek szaladgált egy pad körül a parkban. A padon egy férfi és egy nő ült. Arcukon büszke mosoly ült, egymásranéztek, majd gyengéden megcsókolták egymást. A férfi végignézett a két kislányon, majd gondolataiba mélyedt. Pont 10 éve, hogy az orvosa közölte vele, hogy meg fog halni. Miért maradhatott mégis életben? Nem tudta...de sejtette. Isten volt az, aki adott egy második esélyt? Gyorsan elhesegette a gondolatot....Megtanulta egy életre, hogy nem a kételkedés, a kíváncsiság, a kérdezősködés az élet értelme. Az élet értelme maga az élet, annak minden szépségével. A szépségeivel, amelyek megismerhetőek......

Ezzel az évértékelő  konferenciát megnyitom. Itt űl mindenki aki fontos. Én, én, én  és én. Vitás kérdésekben én döntök.

Első napirendi pont:  barátok

Dzsízösz. Nem hiába ez az első napirendi pont, mert talán ez a legfontosabb. Voltak barátaim eddig is szép szerével. De ez az év valami hihetetlen fejlődést idézett elő. Sokan lettetek. Nőtt az igazbarátok száma, nőtt a heveroké, nőtt az ismerősöké. Viszont nem tudok 100 felé szakadni, ezért bocsánatot kérek most mindnekivel kevesebb időt töltök, mint szeretnék. Egyébként meg csak annyit tudok mondani, hogy zsák a foltját. Olyan emberekkel töltöm az időmet, akiknek hasonló értékrendjük van mint nekem, és minden együtt töltött perc csiszol minket, egyre jobbak leszünk :) Mi kell még?

Második napirendi pont: család

Hát voltak problémák...nagyon nem akarom kibeszélni a családomat, nem is fogom. De év végére sikerült kicsit közelebb kerülni egymáshoz. Mi lehetett a baj? Talán az, hogy sokszor annyira a saját igazunkkal vagyunk elfoglalva, hogy nem is értjük meg mit is akar a másik. Szerintem nálunk is ez történt, de aztán mindenki engedett kicsit a büszkeségéből, és beállt a pozitív változás. Ennek örülök.

Harmadik napirendi pont: munka

Ami ezen a téren változás, az az, hogy év elején még nem lett volna dobogós. Bizonyára sokan elmosolyodtok, vagy megborzongtok a név hallatán, hogy igen...az MPK Zrt-nek nagyon sokat köszönhetek. És itt szeretném kiemelni Háromszéki Györgyöt, akiről eddig még nem esett szó, de egy képzeletbeli plecsnit átnyújtok most neki itt, évértékelésről lévén szó :D A cél, hogy 2010-től ne azon a sok dolgon kívül, amit kaptam eddig a cégtől, még pénzt is keressek..:D

Negyedik napirendi pont: BGF

Azt hittem mikor érettségiztem, hogy majd amit megtanul az ember egyetemen/főiskolán, abból majd aztán megváltja a világot. Röhögnöm kell. Ebben az évben jöttem rá, hogy ahhoz, hogy az ember mondjuk ne egy rabszolga legyen, ahoz rengeteg képességét kell fejlesztenie....ezek közül a szaktudás csak egy. Ily módon nagyon sok más dologgal is foglalkoztam ebben az évben a sulin kívül. Ezeknek a dolgoknak lehet, hogy nincs nyomuk az indexemben, de nagyon fontosak. Van egy ilyen kibaszott  nagy tömegtermelésre épülő felsőoktatás, ahol nem hogy a diákok, de mát a tanárok is szarnak az egészre. Nem kapunk már annyit, mint még annó mondjuk 20 évvel ezelőtt kapni lehetett. Viszont mielőtt valaki azt mondaná, hogy hát ezaz, és belekezdene a felelősséghárításba, tanácsolnám, hogy mindneki nézzen kicsit magába, hogy ő hogy áll hozzá a diplomájához. Nekem sem volt sokáig tiszta a lelkiismeretem ennek kapcsán. Viszont mikor kicsit átértékeltem a dolgot, és a suli kikerült a központból, onnantól úgy állok hozzá, hogy pont elég időd szánok rá. A diploma ma nem biztosít versenyelőnyt. Nyilván nem mindegy, hogy az ember hol szerzi...de azon belül már nagyjából mindegy, hogy 3 vagy 5. Versenyelőnyre tehát a diplomán kívül kell szert tennünk. Ha tudod, hogy milyen munkát fogsz végezni, akkor az ehez szükséges képességeidet fejlesztened kell. A diploma csak egy kulcs ami kinyitja az ajtót a házadhoz...de hogy hogyan rendezed be a házat, az már rajtad múlik. Én részemről leszarom, hogy rozsdás-e a kulcs, vagy éppen mágneskártyás beléptetőrendszer. Odabent egyre nagyobb rend van, és ez a lényeg. Én példáúl vezető szeretnék lenni. De úgy érzem, a főiskolán azt tanítják, hogyan bábozzunk az irodánkból az inputokkal, hogy outputok legyenek belőlük. Nyilván ez a cél nem? De. Csak nem mindegy hogy hogyan. Aki vezető akar lenni, annak tudnia kell bánni az emberekkel, stbstb, csomó olyan tudást kell birtokolnia, amit a fősulin nem tanítanak. Ezzel lehet például veersenyelőnyre szert tenni.

Ötödik napirendi pont: albérlet

Év végére másik albérletbe költöztem :D Nem volt könnyű otthagyni a másikat, mert már nagyon a szívemhez nőtt. Dehát...változtak a körülmények, muszáj változtatni nekem is. A kilátások egyébként nem rosszak, a banda jó, az ár alacsonyabb, nagyobb élet lesz.

Magánélet: miközödhozzá :D MIvel csak rám tartozik, így nem került be a felsorolásba, bár többnyire tisztában vagytok vele. Alakul lassanként, mint ahogy minden más is.

Összegzés: A 2009-es évet eyértelműen sikeresnek ítélem. Talán minden téren. Nagyon megváltoztam egy év alatt. Lehet hogy tetszik, lehet hogy nem, nem lényeg, jobban érzem így magam. Egyre jobban. Lettek céljaim, és elkezdtem megtanulni, hogyan lehet ezeket megvalósítani. Innentől nincs akadály...azt hiszem :D

Na megszületet nagynehezen az első részlet, fogadjátok szeretettel :D

http://egyutazokronikai.blog.hu/

Élményekben gazdag!!!44 Boldog!!! Karácsonyt4 kívánok mindenkinek! :):)

Na blogtrolljaim, most el lehet magatokat engedni a kommentelésben, de ne a szar fröcsögjön, hanem a szeretet :D Nyugodtan lehet Boldog Karácsnyot kívánni

Ójeee 40. post:D Megvoltak a terveim, hogy miről fogok írni, de inkább elvetettem őket, mert csak tovább csökkent volna a színvonal. No nem a tartalom miatt, hanem mert muszájból nem lehet igazán jót írni. Most, hogy így elolvastam az egész blogomat az elejétől, rájöttem, hogy volt egy törés valahol félúton...úgy november körül. Hiányzik valami, ami régen meg volt, most meg nincs. Hiányzik az a humoros, csipkelődő stílus....az a játékosság. :/
Talán felnőttem. Talán már nem célom, hogy mindenkit meggyőzzek arról, hogy én vagyok a legviccesebb. Talán már nem célom, hogy más portája előtt sepregessek, mikor az enyém előtt még szemét van. Azok a postok, amik mostanában készültek, talán nem oylan viccesek és izgalmasak, mint a régiek, viszont sokkal inkább rólam szólnak. És úgy egyáltalán egyre jobban szólnak valamiről. Valamiről, amiről el lehet gondolkodni. Isten őrízz, hogy akárki szájába adjak szavakat. Szimplán dolgokat mutatok, amikről valaki lehet nem is tudja, hogy vannak.
Mikor láttam, hogy sokan olvasság a blogomat, élveztem. Azért írtam, hogy a statisztikában napról napra egy magasabb szám szerepeljen. Talán épp ezért szólt kicsit jobban mindenkihez az egész. Könnyű humorral beszélni olyan fontos dolgokról, amik nem érintenek. Könnyű kifigurázni egy politikust, egy hülye picsát, egy miskolci proletárt(;)). De a saját életét, a saját érzéseit nem öltöztetheti bohócruhába, saját magából nem csinálhat bazári majmot az ember. Márpedig újabban sok olyan írás született, ami fontos dologról is szólt, meg rólam is szólt.

No de hogyan tovább....kéne írni több élménybeszámolót, azokban lehet egy kis színt csempészni, és úgyis rég írtam már utóljára ilyet :) Amúgy más hibám nincs xD....kéne talán még egy külön fórumot nyitnom, ahol széttrollkodhatjátok magatokat, külön passzív rezisztencia topikkal Svenson kedvéért.

NNya...kellemes ünnepeket mindenkinek, aztán most itthon vagyok, írok majd valami szépeket. ÖRÖM BÓDOTTÁ

Na mit akar már pofázni megint ez a marha... fontos dolgot. Olyan dolgról szeretnék most beszélni, ami beleivódott a viselkedésünkbe, és észre sem vesszük, hogy rossz. Mégpedig arról, hogy mindent kivülről itélünk meg. Egy tettet megitélünk, de nem vesszük figyelembe annak okát. Megsértődünk egy szón, közben a mögötte rejlő szándékot nem fedezzük fel. Lenézzük a hajléktalant, mert rongyos a ruhája, közben lehet, hogy 3 diplomás, ex vállalatvezető, aki tönkre ment abba, hogy kirakta afelesége. Aki nem divatosan öltözik, az "nyomorék". Mi alapján vonunk le felületes dolgokból következtetést? Ne ítélj, hogy ne ítéltess....tartja a mondás. Úgy érzem eljutottam arra a szintre, amikor többnyire ennek a jegyében élem meg a napokat. Csakhát...nem könnyű ezt felfogni egy olyan világban, ahol a nagy fekete áradó sötétségre nem győzünk sminket kenni, meg ruhát húzni, valami jó drágát.

Sokszor helytállnak a következtetések. Viszont mivan ha nem? Mivan, ha eldobok egy kavicsot, mivel hsazontalannak tünik, aztán jön mögöttem egy ember, felveszi, letörli a kabárujjával, és egy gyémántra lel. Azáltal, hogy a felszín alapján ítélünk, rengeteg ilyen gyémánt mellett sétálunk el szótlanul a világban hamis arany után kajtatva. Hát kurvára nem minden arany ami fénylik... Hányszor van az, hogy mondunk valamit, jószándékból, és a másik megbántódik rajta. Mi van, ha én most azt mondom, hogy a kurva anyádat? Te meg megsértődsz...de én nem mondtam komolyan...akkor miért kell megsértődni? A szándék a fontos, nem a kimondott szó. Nem mindenki ért ezzel egyet. A múltkor mondta nekem valaki, hogy "dehát nem mondtad, hogy így meg úgy", meg "azt mondtad, hogy". Ugyan már. A kimondott szó, az lehet hazug, de a ki nem mondott, az mindig őszinte. Ha figyelünk a másikra, az arcára, a mozdulataira...arra, ahogyan veszi a levegőt, akkor  átláthatunk a hazug szavakon, és a kimondatlan szavakat is meghallhatjuk....azaz az érzéseket. Hány ilyen volt..."én leszarlak..." , "....én is téged..:" Aztán meg felváltva sírtak nekem, hogy hogy hiányziik a másik....ennyit a törvénybevésett igaz szavakról...

Na még egy dolog, és akkor ezzel a témával kapcsolatban maradjunk ennyiben. Közelítsük meg a témát a dió szempontjából. Ha azt akarjuk, hogy megegyenek minket, és ne a fa tövében rohadjunk meg, akkor nem árt ledobni a héjunkat. Miről beszélek? Válj nyitottabbá. Persze ezt lehet hülyén is csinálni, meg jól is. Hülye, aki mindeközben elveszíti önmagát. Mindent magukbaolvasztanak feltételek nélkül, így megszünnek annak lenni akik. Ez után a szint után jön (fejlettségben szerintem), aki mereven ragaszkodik a héjához. Nem akarja elveszíteni önmagát, ezért hát minden kivülről érkező ingert elhárít. Ha valaki tanácsol neki valamit, akkor csakazért sem úgy csinálja. Olyan ez a kategória, mint a nacionalizmus...mindig kell valami ellenség, aki ellen meg lehet magunkat védeni. De nézzük azokat akik okosan csinálják. A fejlődés jó...a fejlődés kell. Aki okos, az kinyitja a dióhéját, minden információt befogad,  ami jön felé, majd értékeli azokat. Amik hozzájárulnak a fejlődéséhez, azokat befogadja, amik nem, azt elutasítja. Ehez viszont angyon fontos az, hogy az embernek legyenek szilárd céljai, elképzelései, hogy hová tart. Különben könnyedén letéríthetik az útjáról az impulzusok és az első kategóriába kerülhet.

Összegzés képpen....merj kinyilni(ésszel), és válj nyitottabbá mások iránt. Különben egyedül maradsz, és nem fogod érteni, hogy miért. Néha muszáj venni a fáradtságot, hogy mögé nézzünk a tényeknek...ugyanis a tény csak következmény. Okozat. De a fontos az mindig az ok, a szándék, a miért.   

A hatalom felelősséggel jár.  Nagy dolgokra képes ha rátermett aki birtokolja, ugyanakkor pusztítást hagy maga után, ha illetéktelen kezekbe kerül. A sors iróniája, hogy azoknak az átlagos javaknak az egyike ez, amelyet  bárki megszerezhet. Illetve hát fogalmazzunk úgy, hogy az aki sóvárog utána, és meg akarja szerezni, az sohasem fog tudni bánni vele, még ha megszerzi is ugyan. Olyan ez, mint a végső fegyver, amivel az ember előtt megszünik minden akadály. Bárki megszerezheti, de a használatához megfelelő bölcsesség szükségeltetik. Így aki csak azért szerzi meg ezt a fegyvert, hogy tűzbe borítsa vele a világot, annak a kezében nem lesz más mint egy egyszerű fegyver...nem fog működni.

Az egyik Manowar számban ez áll: With dreams to be a king, first one should be a man! Mit jelent ez....ahhoz, hogy valaki király lehessen, előbb férfinak kell lennie. Nem tudom, ezzel pontosan mire céloztak, de én úgy értelmezem, hogy nem a koronától lesz nagy egy birodalom, hanem attól az embertől aki a fején viseli. Ha egyik nap kiválasztanának egy parasztot, és a fejére raknák a koronát, effektíve minden hatalmat megkapna, képes lenne ugyanarra, mint az az ember, aki egész életében azt tanulta, hogyon is lehet ezt a hatalmat jól felhasználni? Az a paraszt a trónon, koronával a fején is csak egy paraszt marad. Konklúzió...a hatalom eszköz...de nem tudja mindenki használni. Aki keresi, megtalálja...de használni nem tudja...aki használni is tudja, az nem keresi...az eszköz keresi meg őt.

Szerintem három kategória létezik a hatalom birtoklásával kapcsolatban. Lássuk ezeket sarkítva: van az őrült tudós, aki hajkurásza a hatalmat, célja a világ elpusztítása. Van az óriás bébi, aki nincs tisztában vele, milyen erő  birtokában van, és nem gonoszságból tiporja el az emberek házait...ő csak jót akar. A harmadik kategória az, aki sohasem kereste a hatalmat...de még is elérte. Viszont elég bölcs ahhoz, hogy ne használja, ha nem muszáj. A vadász bizonyítani akar ...minden vadat lelő, hogy mások számára egyértelművé tegye, ő a legjobb. A druida ezzel szemben beéri a tudattal, hogy bármelyik állatot elpusztíthatná, ha akarná. Viszont tudja azt, hogy ezt senkinek nem kell bizonyítania. Így míg a vadász halált és szenvedést hoz magával, miközben a lelkében üresség van, a druida nyugalmat és egyensúlyt teremt maga körül.

Elemezzük ki a kategóriókat...
1.őrült tudós. A hatalom irányításához bölcsesség kell, nem intelligencia. Ha valaki nem vigyáz, és hatalmat szerez illetéktelenül, könnyen elemésztheti őt. Miért akar valaki a világ ura lenni? Mikor nem is ismeri a világot. Hogyan is ismerhetné a világot, ha önmagát sem ismeri?  És itt van a kulcs...a hatalom kulcsa önmagunkban rejlik. Önmagunk megismerése sokszor talán nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy látszik. Pedig amíg önmagát félreismeri az ember, addig félreismeri a barátait is...más embereket, az egész világot. Ily módon aki olyan dologra akar szert tenni, amit nem ismer, az elég nagy fába vágja a fejszéjét. És gyakra nem jár sikerrel. Mivel mocsarakon kell átvágnia úgy, hogy nem ismeri a járást, hegyeken mászik keresztül, holott ki is kerülhetné őket, óceánokat úszik át, mikor vizen járhatna. És mire az út végére ér, talán meg ismeri önmagát...és rájön, hogy a világ elpusztításának semmi értelme.
2. óriásbébi: Az óriások között egy a sok kötül...de az emberek között ő a Legnagyobb! Ez hatalmat ad neki. Viszont ő nincs tisztában ezzel. A paraszt meg a korona...amit az előbb írtam. Ha megölel valakit, annak vége. Ha szaladni kezd, falak omlanak le. Az erejét pusztításra használja. De szándékosan? Nem...csak nincs tisztában azzal, hogy mit birtokol. Szeretetből pusztít. Előtte az az út áll, hogy meg kell tanulnia bánni azzal a hatalommal, amit ugyan nem kért, de megkapott.
3. Druida:Ismeri önmagát. A hatalom találta meg őt....miért pont őt? Mert a hatalom szeret belátó ember kezeiben lenni. Nem kell fitogtatnia az erejét...a lényeg, hogy tisztában van a képességeivel, és éppen ezért tud koncnentrálni önmagára, és a feladataira. Míg az őrült tudós mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy ő a leghatalmasabb a világon, olyan dologra fecsérli el az energiáját, amire semmi szükség. Csak az önbizalomhiányban küszködőeknek kell bizonyítaniuk...A fiatal vadász hiába emel fel 2 nyulat diadalittasan a tábortűznél. A druida csak mosolyog rajta...Ha a vadász kigúnyolja, miszerint ő nem képes ugyanerre, a druida legugol a fűbe, és a bokrok rejtekéből 15 nyúl fut oda a kezéhez. Erre a vadász szava elakad..."Dehát akkor miért nem teríted le őket?" -kérdezi. "Mert nem kell senkinek bizonyítanom, hogy meg tudom csinálni."-érkezett a válasz.
 

A 3. világháború kb abból állna, hogy az egyik elnök megnyom egy gombot a Fehérházban, a másik meg egyet a Kremlben. Aztán az édes radioaktivitás mindenkit elpusztítana a Földön. A hatalom nem abból áll, hogy megnyomjuk a gombot....a hatalom abból áll, hogy van egy gombunk, amit nem nyomunk meg.

Aki nagyon alleargiás a vallással kapcsolatos dolgokra, vagy nagyon konzervatív keresztény, annak nem biztos hogy ezt most el kéne olvasnia. De amennyiben kicsit nyitott más emberek véleményére a témával kapcsolatban gondolatébresztőnek semmiképp nem lesz rossz szerintem:)

Higgy Istenben! Higgy az Úrban! Hányszor hallom ezeket a felszólításokat mostanában. És nem hülye emberektől. Hanem olyan emberektől, akiket nagyra becsülök. Nem mondanak ezzel butaságot, és nem is akarnak rosszat nekünk. Csak még kicsit konzervatívabban állnak hozzá a dologhoz, mint mondjuk én. Nem hiszek Istenben? Sebaj, hiszek Önmagamban. Csak hogy mennyire is azonos a két dolog, azt hiába is magyaráznám nekik.

Mit is jelent hinni Istenben? Ha bánat ér minket megvígasztal, ha kérdésünk van "megválaszolja". Hatalmában áll megváltoztatni az életünket, ha a tanításai szerint cselekszünk. A véleményem az, hogy erre Isten sem képes jobban mint egy Budha szobor a polcon, vagy egy esztétikus kép a feng sui jegyében. Vagy mint egy üres gyufásdoboz. Akkor miért nem ezekre tekintünk bálványként? Mert tudjuk, hogy léteznek, és tudjuk, hogy nem bírnak semmiféle mennyei hatalommal. De Istenről nem tudjuk, hogy nem létezik, és abban sem lehetünk biztosak, hogy nem Ő irányítja az életünket. Isten, illetve Jézus, akár léteztek, akár nem, hagytak maguk mögött egyfajta eszmerendszert, egyfajta erkölcsi elvárásokon alapuló útmutatást az embereknek a földi élethez. Ez az, ami a témánk szempontjából fontos. Az igazi hívők számára a hit annyit jelent, mint egy biztos pont, amiben megkapaszkodhatnak, jelen esetben az az értékrend, ami helyesnek ítéltetett már több ezer éve. Hogy ne lopj, ne csalj, stbstb..nem tudom kivülről, de szerintem aki ismer, az tudja, hogy nincs okom szégyenkezni. Szóval...mi is a különbség aközött, hogy Istenben hiszek, vagy Magamban? Az én esetemben csupán annyi, hogy megváltozik önmagam megitélése. Ugyanis azáltal, hogy nem azt az utat követem, amit kirótt számomra valaki, aki lehet hogy nem is létezik, hanem azt, amit én helyesnek tartok, vállalom a tetteimért a felelősséget, és ezáltal a kudarcaimért is én leszek a felelős, valamint a sikereimet sokkal intenzívebben meg tudom élni. És ezáltal, ha a hívő ember útja egy sötét erdőn vezet át, akkor összeszorítja a fogát, és imádkozva átvág az erdőn, én viszont, mivel az utat magam építem, elkerülöm az erdőt. Nem biztos viszont, hogy elkerülöm, mert megtanultam már, hogy nincs út szakadékok , sűrű fekete erdők, jeges tavak nélkül. És ha ilyen áll előttem, akkor összeszorítom a fogam, és építem az utamat, minden akadályt félrehárítva. Lehet, hogy az utam ugyanoda vezet...de mikor elfáradtam, és a végén lefekszem megpihenni, akkor nem kell köszönetet mondani Istennek, vagy akárkinek, hanem tudom, ohgy ezt az utat én építettem...és hogy csak magamnak köszönhetem.

Mint már említettem, a hit egy kapaszkodó. Egy kavics képes gyógyítani, ha hiszünk  benne....Nem hiszed? Akkor nem képes...én sem hiszem...nekem sem működik. De tudom, hogy ha valaki hisz benne, akkor a hit csodákra képes. Nincs ebben semmi hókuszpókusz, meg mágia, meg Isteni intervenció. Tudatalatti, ennyit mondok. Miért van az, hogy emberek úgy szoknak le a drogról, hogy közben nem kapnak anyagot, és nem őrülnek meg...mert azt hiszik, hogy drogot adnak nekik...az agyunk hihetetlenül csodálatos szerv, amit abszolut nem ismerünk. Képes rákossá tenni, ha úgy élsz...képes kitolni a tested korlátait, ha hiszel! Képes  gyógyítani, és pusztítani egyaránt. Ígyhát...ha az ember vásárol egy talizmánt, ami csodára képes, akkor nem a csodát vásárolja meg magának, hanem a csodában való hitet. A végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Ugyanis létre jöhet a csoda. Két dolgot tehetünk...az ilyen csodaszereket áruló embereket lezsidózhatjuk, és meggyanúsíthatjuk őket azzal, hogy átverik az embereket. Vagy elismerhetjük, hogy ugyan átverik az embereket, de ez nem befolyásolja a végeredményt, és így összességében a tettük jó eredménnyel jár.

Nos...más nem jutott eszembe a témáról, higgyetek! :)  Mindegy, miben, kinek mi nyújt támaszt. De valamiben kell.

Érdekes post lesz ez, talán olyan oldalamat fogom megmutatni, amit sokan még nem ismertek:) Kérem fogadjátok szeretettel.

December 6. van. Szeretem ezt a napot :) Szép emlékek kötődnek hozzá amióta élek. De kinek mit jelent ez a nap? Van akinek semmit, van akinek azt, hogy ajándékot kap, van akinek azt, hogy ajándékot ad, van akinek azt, hogy szeretetet és odafigyelést. Nem az én tisztem meghatározni, hogy mi az ünnepek szerepe az életünkben. Csupán azt mondhatom el, hogy mit jelentenek nekem, és hogy mi az ami nem  tetszik abban, amit másnak jelentenek.

Kicsi koromban az ünnepek nem szóltak másról, mint a kapás öröméről. Szerettem az ajándékokat, mint minden gyerek. Ez így van jól. Viszont valamelyik nap azt hallottam, hogy a karácsony a gyerekek ünnepe. Miért? Minél idősebb vagyok, annál jobban az enyémnek érzem. És valahogy minden évben máshogy élem meg. Most épp úgy érzem, hogy ezek az ünnepek lehetőséget nyitnak arra, hogy egy napig, vagy kettőig másként nézzünk a világra. És önmagunkra. Remek alkalmak arra, hogy elfeledkezzünk a rohanó világról, hogy eltemessük a gondokat és problémákat. A vizsgaidőszakot, a kudarcokat, a bántásokat, és a botlásokat. Itt vannak számunkra, hogy foglalkozhassunk egymással, és önmagunkkal....őszintén és önzetlenül.

Megtanultam kicsi koromban, hogy a férfiak  nem sírnak. Felnőttem, és rájöttem, hogy ez egy újabb marhaság, ami csupán annyira jó, hogy érzelmi nyomorékká tegyen egy csomó férfit. Újra megtanultam könnyezni, megtanultam átadni magam az érzéseimnek....ha úgy akarom. Leírom ezt nektek, mert ismertek. Tudjátok, hogy nem zokogok, ha bántanak, ha fájdalom ér. De van olyan szituáció, amikor az emberben elfolytott érzelmek ki tudnak törni, ha úgy akarja. És bizony van olyan hogy kicsordul egy könnyscepp a szememből. Nem a bánat műve ez, hanem a boldogságé. Általában olyankor, amikor belém csap a felismerés, hogy bizonyos dolgok mennyivel fontosabbak, mint azt gondoltam valójában. És ilyenkor kipukkan egy buborék, amiben egy érzés volt elzárva tudatalatt, és a felszínre tör. Talán kinevettek most emiatt, vagy azt mondjátok, hogy szánalmas. Nem baj, nyugodtan, nem haragszom meg érte:)

Tegnap voltam Édesapámnál. Így se hallottátok még tőlem...Édesapám..mindegy, egy oylan ember mondta, hogy használjam így, akinek én hiszek, és kútba ugrok, ha azt mondja, hogy az jó lesz nekem:D Újabb dolog, amit nem érthettek meg:) Szóval  Édesapámnál voltam. Milyen ember is Ő? Első ránézésre nem lenne szimpi.....de ha az ember veszi a fáradtságot, hogy ne a felszín alapján ítéljen, hanem meg vizsgálja, hogy mi miért olyan amilyen, akkor rájön, hogy milyen szeretetre méltó ember, és hogy milyen bölcs... fényképeket nézegettünk. Lejátszódott előttem az élete. És sajnálom, hogy nem  azt kapta az élettől, amit megérdemel. Kb egy fél éve majdnem elvesztettem. Azokban a pillanatokban, amikor nem tudtam mi lesz, lejátszódott bennem, hogy mennyi mindent nem mondtam még el neki. Innentől kezdve más szemmel nézek rá. És igyekszem minél jobban megismerni, amíg még lehet. Szóval nézegettük a fényképeket, és kipukkant egy buborék:) Kicsit elkalandoztam, talán semmi köze az ünnepeknek ehez az egészhez. De mégis van...az érzés...ugyan ez az érzés számomra az ünnep.

Elmondtam mit jelent számoma ez az ünnep...de nézzük más hogyan éli meg. Sok ember számára a Karácsony abból áll, hogy megpróbálja kifejezni a családja számára , hogy mennyire szereti őket. Ez jobb esetben lehet őszinte, rosszabb esetben kötelesség tudat, vagy "neszebazdmeg". Csak a nagy piacgazdaság, meg fogyasztói társadalom sajnos eltévelyítette az embereket, és elhitette velük, hogy a szeretetnek van mértékegysége. És íly módon pénzben kifejezhető. Nagyon nem....A szeretet nem helyettesíthető plazmatévével, PC játékokkal, vagy arannyal. A szeretet pótolhatatlan. Hitelbeverik magukjat kvázi feleslegesen, mert mindenki megkapta az ajándékát, de a lényeg elmarad. Elmarad az, amikor állunk a karácsonyfánál, és egymásra nézünk...senki  nem szól egy szót sem...csak elmosolyodunk, és a csend mesél. A csendből kivirágzik egy olyan érzés, ami semmivel nem pótolható a világon....pláne nem pénzzel. Ha valaki nem ismeri az érzést, azt nagyon sajnálom, nekem szerencsém van, és így telnek a Karácsonyaim:) Viszont ettől az évtől ezt sokkal jobban meg fogom becsülni mint eddig. A legnagyobb ajándék amit kaphatok ettől az ünneptől az az, hogy azokkal az emberekkel lehetek, akik a legfontosabbak számomra.

Nyugodtan szentimentális, nyálas faszozzatok, meg Kozsózzatok le, de ma dec 6. van, és ilyen a hangulatom, és úgy sem tudjátok elrontani ha belegebedtek se :D

Linka adott egy kis házit....na nem pálinkát, hanem házifeladatot...a pálinkának jobban örültem volna, abból még nem nőttem ki a házifeladatírással ellentétben.

A téma..az együttérzés. Ugyan mi a tökömet lehet erről a témáról írni? Gondolom azért adta nekem ezt a feladatot, mert jól csinálom. De én ezt sohasem tanultam, úgy megy ez mint a járás. Azzal a kivétellel, hogy míg a járás az a növekvő allkoholmennyiség hatására  romlik, az együttérző képesség ezzel ellentétben nő.

Empátia...jó vagyok benne....de ez kinek jó? Nekem, vagy mindenki másnak? Nem is gondoltam mindeddig, hogy az empátiának ára van. Én vagyok az az ember, aki ha a barátairól van szó, akkor magát általában háttérbe helyezi. Sok barátom van, nem vitás. De akkor is sok lenne, ha nem akarnék mindig mindenkinek segíteni? Nem biztos. De nem baj, nem kell, hogy mindenki szeressen, úgy legalább nem menne el az idő azokra az emberekre, akikre nem kell hogy elmenjen. Nem másoktól sajnálom én az időt, hanem azoktól akik nem érdemlik meg. Mert szarnak rám. Nem azért akarnak beszélni velem, hogy egy jót beszélgessünk, hanem azért, hogy ők jólérezzék magukat. De nem csak ilyen barátaim vannak....vannak oylanok is, akik azért hívnak engem beszélgetni, hogy nekem jó legyen...persze ez kölcsönös :)

Az empátiának ára van...amikor azon a szinten vagy, hogy másoknak nem akarsz fájdalmat okozni, inkább magadnak okozol fájdalmat. Pláne rossz ez, mikor az adott ember megérdemelné, de neked nincs szived bántani, és a pisztoly csövét a saját halántékodhoz emeled...a golyónak ugyanis vér kell. Mindegy kié. Mi védhet meg az empátiától, és ezáltal saját magadtól? Az önzőség. Olyanok ezek ketten az életben, mint a fröccsben a bor meg a szóda. Nincs fröccs szóda nélkül, ahogyan bor nélkül sincs. De az arányokat mindenki ízlés szerint...Ha nincs benned önzőség áldozat leszel...kié? A magadé! Ha nincs benned empátia áldozat leszel...kié? A magadé. Csak az önző ember szétveri a saját fejét egy kősziklán, az önzetlent meg széthordják mint Jézust a leprások. Biztos jó önzőnek lenni, sosem voltam, sosem leszek...csak azt tudom, hogy az önző ember a fájdalmát osztja szét "önzetlenül", az önzetlen meg a más fájdalmát veszi magához "önző módon". Hova is akarok kilyukadni? Egyik véglet sem lehet boldog. Én részemről az önzelenség útját járom, de meg kell tanulnom önzőnek lenni. Nem lehetek mindig én az utolsó, mert ennél többet érdemlek. Na jó következő napirendi pont:

Azt gondolom, hogy csak az érthet meg, aki átélte azt amit én, és csak azt érthetem meg, akinek a gonja számomra is ismerős. Nem az számít, hogy milyen magasra sikerül felmásznunk, hanem az, hogy miylen méylről indulunk. Hiába verjük a mellünket a hegy tetején, és röhögjük ki azt, aki 10 méterrel alattunk állt meg, Ha mi 200 méterrel lentebbről indultunk, ő meg 2000-rel lentebbről. Nem az elért eredmény a lényeg, hanem a megtett út. És aki a hegy tetején büszkén veri magát, hogy mennyire fasza csávó, soha nem fogja megérteni azokat, akik nem érték el a csúcsot, de aki hosszú utat járt be, az meg fogja éteni azokat is, akik nála alacsonyabbra jutottak...és kinyújtja a kezét. Mert tudja hogy milyen mélyról indult, és tudja hogy el lehet jutni a csúcsig.

Volt egyszer egy kislány... nagyon szeretett legózni. A kedenc módszere az volt, hogy több dobozzal megvett egyszerre, aztán összekombinálta a figurákat. Mindegyik dobozból kivette azokat az elemeket, amiket nagyon szeretett, aztán valami újat alkotott belőle. A kislánynak nem igazán voltak barátai, amiért nem érezte magát hibásnak. Ezt dobta a gép, mondogatta. Ha jöttek más kislányok, és legózni szerettek volna, mindig elüldözte őket....mondván az az ő legója. Időről időre eltűnt egy pár doboz a játékszereiből, de ez sohasem zavarta őt. Vett magának másikat.
Nagyon rutinos volt már a kislány...21 éve ez vot a kedvenc játéka. Már sok régi pajtása, akik ugyan ebbe az oviba jártak, felnőttek, arra törekedtek, hogy kezdjenek valamit az életükkel. De legózni sokkal könnyebb volt. Ha épít valamit az ember, ami nem tetszik, akkor szét lehet szedni minden következmény nélkül. Aztán be lehet tenni a szekrénybe, egészen addig, amíg nem lesz hozzá kedve az embernek megint. Hiszen a legó nem kér enni, nem unatkozik, és nincsenek szükségletei. Hisz csak egy játék. A játékokat pedig használni kell.
Viszont a kislányok éjjel alszanak. És félnek a sötétben...ugyanis nem tudják mi lapul az ágy alatt. Mert a legózáson kivül semmit nem tudnak a világról...önmagukról. Az ágy alatt pont az lapul, mint az ágy lakójának lelkében. És ha valakinek zokogni támad kedve, amikor éjjel elhalványul az égő fénye, és még a hold sem világít, mert a lelkébe markol a csönd és a sötétség, a tudat, hogy most senki nincs ott csak önmaga, és nincs kire mutogatni, akkor belé csap a tudat, hogy milyen szörnyű és kegyetlen a világ....pedig ha az ágya alatt lévő lény szörnyű és kegyetlen, akkor....

Hosszú vonatozásom volt ma....nem volt jó a fülesem, szóval volt időm gondolkodni. Gondolkodni, és fantáziálni....aztán egyszer csak elszabadult a fantáziám, és egy különös figura bőrében találtam magam...

"A rakparton egy idős férfi üldögélt. Merengve nézte a Dunát, ahogy lassan hömpölygött, mintha fittyethányna a rohanó városra, az emberekre, a szmogra, az időre. Ugyan ez a Duna folyt itt 40 évvel ezelőtt is....csak valahogy akkor még a város nem így nézett ki körülötte. Bár ez a Dunát cseppet sem zavarta. Lehet hogy Ő csinálta jól....mármint hogy nem törődött a "változó világgal". A férfi szája szélén odafagyott mosollyal nézte a vizet....szabad volt. Nem volt családja, akivel törődnie kellett volna, nem volt munkája, ami miatt rettegnie kellene, nem volt háza, amit elvehetnek a feje fölül. De volt büszkesége...tartása, és jókora élettapasztalata. Hajléktalan volt. Aki ránézett, kinevette külseje miatt. Aki ismerte tisztelte, és szerette belső értékeiért. 40 éve még ez utóbbiakból volt több, de mára már valahogy a világ olyan hideg lett és személytelen. Sehol egy megértő szempár, vagy egy együttérző tekintet. A fiatalokról meg volt a véleménye..mikor ő fiatal volt, még értéknek számított az erkölcs, az udvariassák, az egyenessék, tisztelet, a jobbra való törekvés...mi maradt ebből mára...semmi. Nem hogy más értékek lettek fontosak, mert azt még fel lehet dolgozni....kihaltak az értékek. Az ember nem attól több az állattól, hogy képes atombombákat dobálni, meg tűzesőt zúdítani saját fajtájára, hanem hogy egy összetett gépezet rejlik a koponyájában, és hogy a testében lakozik egy különleges jelenség, amit csak úgy hívunk, lélek. Ő büszke volt arra a kincsre, amit a fejében hordozott....és arra, amilyen ember volt...a gondolataira, amik azzá tették aki. 20 év az utcán rengeteg idő....gondolkodni dolgokról bőven volt ideje. Sikeres emberré válhatott volna, de nem adta meg magát a világ egyre kiábrándítóbb változásainak, inkább úgy döntött, eldobja az anyagi jólétet, cserébe megtartja a büszkeségét és a tartását, emberi mivoltát. Koldulni nem koldult volna soha...a régi ismerősök, akik nem szégyellték őt kinézete ellenére sem, mindig segítették annyival, amennyivel kellett. Cserében sokszor adott nekik tanácsot, vagy beszélgettek egy jót egy pohár forralt bor mellett. Beszélgettek dolgokról, amikről egyre kevesebb szó esett. Amik kezdtek feledésbe merülni. Olyan dimenziókról, melyeket csak az talált meg, aki igazán kereste.
Ahogy ült a rakparton, a város rohant körülöttük....csak ők voltak ott belefagyva az időbe, ő és a Duna. Ébren álmodott. Kusza szakállára odafagyott lehellete...fázott. Vannak dolgok, ami ellen felvértezheti magát az ember, de a hideget nem tudta megszokni ennyi idő elteltével sem. Egy kóborkutya ballagott el mellette. Zsebéből kenyérhéjat vett elő, és a kutya felé nyújtotta. Közben tekintetét mélyen az állatéba fúrta. A kutya odaoldalgott hozzá, majd kivette a férfi kezéből a kenyeret..tekintetük még mindig nem szakadt el. A kutya megnyalogatta a férfi kezét, majd az megpaskolta a fejét. A kutya elment, szájában a zsákmánnyal. A férfi szomorú mosolylal nézett utána. Bár ő is kutya lenne....legalább nem fázna télen. De nem, ő embernek született...a teremtés koronájának! A földre köpött...Az emberi faj mint olyan, már elérte a tetőpontot...sőt már át is billent azon. Ahogy egyik generáció után jön a másik, egyre jobban kezd az ember ösztönlénnyé válni....oda a magasztos gondolatok kora, az erényeké, az erkölcsé. Pina legyen, fasz, meg pálinka egy kis marihuánával fűszerezve, aztán a Föld maga lesz a Paradicsom....hát nem érdekes? Az ember azt hitte legyőzheti a természetet...mikor az  a féregből embert alkotott több millió év alatt, aztán az ember ezt hogyan hálálta meg? Rossz gyermekké vált, aki az anyja ellen fordul. Bár sokat tűrt az anya, most úgy döntött, legjobb teremtményét, akit a féregből alkotott, újra féreggé változtatja. Mit szólnának az ókori görög filozófusok, ha ezt látnák? Mit szólnának  Rousseau-ék? Mit szólnának a Pilvaxosok? Mit szólnának, ha látnák, az emberi értelem parazsa már alig pislákol? Forognának a sírjukban.
Szeretett volna kutya lenni...Mi kell egy kutyának, hogy boldog legyen?  Egy kis étel, víz, egy talpalatnyi hely, ahol álomra hajthatja a fejét, meg hogy ne rugjanak bele az utcán. Nehéz lehet vajon ezeket az igényeket kielégíteni? Nem tudhatta, hisz sosem volt még kutya. De ember az volt valaha, már a szó társadalmilag elismert értelmében, volt háza, munkája, céljai....célok...hmm...a célok miatt lett az emberiség ilyen nagy és erős faj. Egy állatnak nincsenek céljai..eszik iiszik alszik szaporodik. Ebből a körforgásból áll az élete. De ez az embernek nem volt elég. Elkezdett maga elé célokat lefektetni, amik motiválták, és változásra, fejlődésre készettték. Újabb és újabb elvárásokat állított magával szemben, amelyeknek ha megfelelt, akkor nagyon örült, és kitűzött magának egy másikat. Mik manapság egy ember céljai a faj és létfentartás mellett? Karrier, autó, ház, családi boldogság....tv pc stb stb..amíg ezt nem éri el a hülye ember, addig nem boldog. Ha eléri, és már nincs miért tovább a mókuskerékben szaladgálni, akkor lesz csak ideje elgondolkodni kicsit. Min is? Azon, hogy amiért egész életében dolgozott, az mind nem számít. Vett egy vadonat új autót....miért is veszünk autót? Hogy eljussunk A-ból B-be. Az A-ból B-be eljutás viszont egy olyan igény,a mit az ember önmagának támasztott. Tv....mindenki nézi a tv-ben más életét, a celebeket, a sztárokat...mert mindenki annyira üres, hogy az már fáj....fáj neki is, ezért nézi más életét, hogy legalább az illúziója meglegyen arról, milyen is élni valójában.
Ő ezt nem akarta...ezért lett belőle fedélnélküli...Mindenki sajnálta, vagy megvetette...és közben ő is sajnált, és megvetett mindenkit. Az emberek többsége az emberiség által felépített börtönben éli le az "életét". Ő pedig a saját gondolatai áltel felépítettben fog meghalni.....Arcán egy könnycsepp gurult végig, majd a flakon után nyúlt, és ivott. Az alkohol melegséggel töltötte el a testét, és kiszakította gondolatai kínzókamrájából. Feltápászkodott, összehúzta kopottas kabátját, majd botjára támaszkodva útnakindult....hogy hova ment? Nem számított, hisz úgy sem volt hely, amire azt mondhatta volna, "itthon vagyok"...."